Amikor az ember távcsövet állít fel egy falu határában, vagy besétál egy iskolai tornaterembe, hogy a világegyetemről meséljen, elsőre úgy fest, ő viszi a tudást. Úgy tűnik, a küldetés egyirányú: megmutatni a Szaturnusz gyűrűjét, elmagyarázni a holdfázisokat, átadni a tényeket. Most, tizenöt évvel az első előadásom után, 2025 végén visszatekintve látom csak tisztán: az utam nem csak tudományos tényekről szól, hanem a találkozásokról.

A csillagászat iránti szenvedélyem több mint négy évtizede kísér, de az ismeretterjesztés „szent őrületébe” igazán 2009-2010 környékén léptem be. A szakmai igényesség számomra sosem volt alku tárgya. Folytonos önképzésem mellett az ELTE és a Magyar Csillagászati Alapítvány által indított, egyéves csillagászati alaptanfolyama adta meg azt az elméleti bázist, amire azóta is építkezem. Mert hiszem: csak az tud közérthetően, egyszerűen magyarázni, aki a bonyolultat is érti.

Ott voltam kamaszként az MCSE 89-es újraalakulásán és utána hosszú évekig MCSE tag voltam. Az utóbbi években a pártfogómként tisztelt Mizser Attila mutatott többször is irányt. Egyértelműen nem vagyok olyan felkészült és távol álljon tőlem, hogy hozzájuk hasonlítsam magam, de mindig törekedtem arra, hogy olyan szellemiségben és alázattal tegyem a dolgomat, mint  Carl Sagan, Bartha Lajos vagy éppen Kulin György.

Az elmúlt másfél évtizedet két, élesen elkülönülő korszakra bonthatom. Az első tizenkét év a „műhelymunka” ideje volt. Hét éven át vezettem szakköröket, ahol nemcsak a lelkesedést adtam át, hanem a kitartást is. Büszkeséggel tölt el, hogy diákjaimmal országos csillagászati versenyek döntőjéig jutottunk. Ez volt az elmélyülés időszaka: kevesebb helyszín (15-20 település), de mélyebb szakmai alapozás.

Aztán 2022-ben valami megváltozott. Úgy éreztem, a tudást nem elég egy helyben őrizni, hanem vinni is kell. Ekkor indult el a „misszió”, ami azóta is tart. Az elmúlt három évben a „Csillagászkodj!” brand égisze alatt közel 100 településre jutottam el. Ha ránézek a kilométerórára, az ismeretterjesztés céljából megtett utak lassan elérik a 30 ezer kilométert. Elvihettem az égbolt csodáit oda is, ahol szinte a madár sem jár. Lehet, hogy hihetetlen, de ezeken az eldugott helyeken is érdeklődő, nyitott emberekkel találkoztam, akiknek fontos volt, hogy kapcsolódhassanak valami újhoz, valami máshoz: a csillagászathoz.

Sokan és sokszor kérdezték már: miért csinálom? Miért finanszírozom saját erőből a könyveimet, miért utazom órákat akár csak egyetlen esti bemutatóért, előadásért?

A válasz nem a számokban van, hanem az arcokban.

Eszembe jut egy pár évvel ezelőtti emlék egy könyvtári előadás után. Ott ült egy óvodás(!) kislány, aki végig figyelt, kérdezett, csillogott a szeme. A végén, amikor már pakoltam, odajött hozzám. Nem a Jupiterről akart kérdezni. Két dolgot kért. Először azt, hogy elénekelhesse nekem a dalt, amit az anyukájának tanult. Ott álltunk a könyvtár csendjében, és ő remegő hangon énekelt. Aztán megkérdezte: „Visszajönnél anyák napjára? Szeretnélek bemutatni anyukámnak.” Mert azt gondolta, hogy velem ajándékozza meg azt, akit legjobban szeret…

Vagy a másik, szintén a szívem mélyéig hatoló pillanat: amikor egy érdeklődő beletekint a távcsőbe és rádöbben, hogy valójában mit lát. Mert ez a döbbenet látható és érezhető rajta. Amikor egy napszűrő fólián keresztül néz bele a Napba és látom a szemét, ahogy nagyra nyílik a csodálkozástól. A szempárokat sosem feledem…

Nem vagyok egyetemi végzettségű csilllagász. Így alakult. De ezekben a pillanatokban nem ez számít.

Ma már tudom, hogy  a távcső és a projektor csak egy eszköz. A valódi cél az, hogy a végtelen univerzum látványán keresztül kapcsolódjunk egymáshoz és a tudományhoz, itt a Földön.

Az elmúlt évek munkája alatt megértettem, hogy nem maradhat fehér folt a térképen. Nem maradhat olyan hely az országban, ahol nem csodálkozhatnak rá a világegyetemre azok a szempárok!

Remélem, hogy utam arra biztat másokat, hogy ma, holnap, holnapután a nyomomba lépjenek. Akár úgy, hogy az egykori közönségemből kikerül egy új csillagász, akár úgy, hogy a kortársaim közül lesz valaki ismeretterjesztő!

Addig magam megyek tovább, mert várnak a falvak, az iskolák és a csillogó szemű gyerekek.

És már tudom: végül mindig én leszek az, aki valójában gazdagabban tér haza… Pedig adni indultam…